top of page

Végső állomás az önfel(nem)áldozás

Frissítve: 2021. márc. 15.



„Csak a családomnak élek!”


„Még pisilni sincs időm elmenni, mert annyi a teendő, a sok házimunka, a gyerekek házija, a főzés…”


„Itthon vagyok, mégis kifolyik az idő a kezemből.”


Nem bízom másra a gyerekem. Úgysincs olyan, akiben megbízhatnék. Egyébként is otthon vagyok a kicsivel, a nagynak is jó lesz!”


„A hátamon cipelem a családot. Minden rám szakad, csak én tudom elintézni a dolgokat.”



Ezeket a mondatok különböző élethelyzetben lévő nők mondták nekem. A közös bennük, hogy mindannyian küzdenek, változtatni akarnak a saját maguk által önmagunkról alkotott képen, és a betöltött helyzetükön:


  • Van, aki munkamániásnak tartja magát.

  • Van aki rendmániásnak.

  • Van, akinek a kontroll ad biztonságot.

  • Van, aki segítőkészsége miatt vállalja túl magát.

Mindegy is, hogy mi az okuk, hiszen ők már rájöttek, hogy ezek csupán kibúvók. Beépített elterelő hadműveletek arra, hogy miért ne legyen idő szembenézni saját belső énjükkel.




Adni jó, de...


Az ügyfeleim gyakran elmondják, hogy az idő, a háztartási vagy vállalkozói teendők, a covid okozta bizonytalanság nyomása mind arra sarkallja őket, hogy belemeneküljenek a feladatok monotonitásába. A feladatok okozta mókuskerékbe, ami eltereli a gondolataikat önmagukról és az érzéseikről. Látszat cselekedetekbe menekülnek, aminek kézzelfogható eredménye van.


Közben az első dolog, amiről lemondanak a saját igényeikről, a saját feltöltődésükről. Beáldozzák magukat, és feladják azt, amiből töltekezni tudnának. Azaz előhívják az önfeláldozó erőkiszipolyozó automata programot.


Alapvetően a nőkben az áldozatvállalás program erősebb, mint a férfiakban. Motiváltabbak, hogy segítsenek másokon. Áldozatot hoznak másokért, cserébe jó érzést kapnak. Tudatosan lemondanak valamiről, hogy jobban érezzék magukat. Amivel nincs is semmi baj, addig, amíg egy ilyen életszituációban a nő nem adja fel teljesen önmagát. Addig ér lemondi dolgokról, amíg van visszafelé vezető út is. Azaz, amíg működik az adok-kapok egyensúly.





A fenntartható pozitív élmények gazdagsága


Az adok-kapok egyensúly, azonban tudatalatt hihetetlenül gyorsan és láthatatlanul átalakítható önfeláldozássá. Mindössze egy pillanat is elég hozzá, vagy 9 hónap.


Például mikor a nőből anya lesz, akkor ez az áldozatvállalás program felerősödik. A csecsemő születése utáni időszak egy intenzív, megterhelő időszak. Gyorsan és ösztönösen kell cselekedni. A nőnek el kell sajátítania azon képességét, hogy ellása gyermekét. Le kell mondania a saját szükségleteiről azért, hogy életben tartsa a gyermekét.


Persze ez sarkalatos példa, de ebben a helyzetben ösztönösen feláldozza magát egy nő, hogy kiszolgálja, ellássa, táplálja, gondoskodjon gyermekéről. Tehát önfeláldozóvá válik. Lemond arról, ami jó neki, a gyermeke érdekében.


Ez egy belső, ösztönös cselekedett. Egy pozitív tett. Hiszen az utódjáért és annak jövőjéért cselekszik.


Ez a fajta önfeláldozás társadalmilag is pozitív tett. A család támogatólag veszi körül az anyát és az újszülöttet, segítik a kis jövevény érkezését. Szinte mindenki részt vállal benne.

A törvények biztosítják, hogy az anya otthon maradhasson gyermekével. Vannak országok, ahol rövidebb ideig, hazánkban azonban ez a családcentrikus hozzáállás akár 3 évet is jelenthet. Viszont közben nem szabad megfeledkezni arról a tényről, hogy ami elvész, azt pótolni is kell, mert különben a végén a mérleg kibillen az egyensúlyból.




Az igazság odaát van


A serpenyő másik oldalán megjelenik egy hiányérzet, üresség, a meg nem értettség sötét felhője, azaz elvesztett szabadság érzése. Az anya, miután megszületik gyermeke már nem mehet kénye-kedve szerint oda, ahová akar. Beindul az alkalmazkodni 0-24 órában működtetett program.


Ebben a mélyenszántó időszakban látható, tapasztalható élettani elváltozások is végbemennek. A folytonos mély alvás fázisa lecsökken, és nő az éberalvás fázisa. Gyakorlatilag folytonos készenlétben kerül az anya. Így viszont nem tudja kipihenni magát, a teste egyre fáradtabb és egyre türelmetlenebb lesz. A végén már maga sem tudja, hogy hol, mikor és miért kezdődött. A bűntudat csírája rügyet fakaszthat, amiktől a feladatokba, cselekvésekbe menekül. Hiszen azoknak legalább van látszatja, mint az érzelmeknek való megéléseknek. Megjelenhet így a feladatokban való megfelelési kényszer. A fontosság és pótolhatatlanság megélése külső tényezőkben való keresése.


Ez pedig belső konfliktushoz vezet, frusztrációt eredményez és végül dühöt vált ki. Ami végső soron az anya közvetlen környezetén csattanhat, azaz a családján. A kimondatlan, tehetetlen düh ingerültséget hozhat magával. Pont, mint egy kukta, ami alatt a düh gőze folyamatosan feszíti az edényt és végül lerepül a teteje. Csak épp nem ott és nem akkor, amikor kellene. Sőt nem is az fogja kapni, akinek szól. Aztán jön az önmarcangolás, ami tovább növelheti a méreg vörös ködét.